A napjaim túlnyomó része egyhangúan telt. Egész nap a kanapén feküdtem és alig mozogtam, nem is beszéltem. Ahhoz, hogy az orvos megvizsgáljon és folyamatosan kezeljen, a hajamba tunkolt rágó fölött le is vágta a hajamat. Mikor felébredtem és megláttam, azt hittem, hogy sírva fogok fakadni.
A hátamon levő seb igencsak lassan akart gyógyulni, így csak feküdtem, néha ültem és szürcsölgettem egy kis meleg levest. Xanxus végig az ágyam mellett ült és üresen nézett maga elé. Kicsit aggasztott, hogy éjjelét, nappalát mellettem töltötte, miközben a gyűrűkért folyt harc tartott.
Az első harc a Nap őrző gyűrűjéért szólt. A harc a hozzám viszonylag közel álló Josh és ellenfele Ryohei, Lussuria és Dakota között zajlott. Dake ismeretlen okokból kifolyólag nem jelent meg, így a három fiú harcolt egymás ellen. Ryohei keserves kínok között kiütötte Lussuriát, de mivel már neki is alig volt ereje, így Joshnak nem kellett sok, hogy könnyedén legyőzhesse.
Meglepett, hogy két hete gyakorlatilag csak fekszem, mert már a Villám gyűrűért folytatott harc is végetért. Lambot könnyedén kiütötték, mivel még csak öt éves. Leviathan utána Nathaniellel küzdött, így nem kell magyaráznom, mennyire könnyedén győzte le a fiút. Végül Vittorióval kellett összecsapni, aki az elején inkább vonakodott a korábbi sérelmei miatt. Végül ő győzött, mert Levi erőveszteség és legyengültség miatt összeesett.
Mivel a párbaj a korai gyűlésre tekintettel korábban kezdődött, így még aznap sort kerítettek a felhő harcára, ahol Narionak kellett megküzdenie Gola Moscával, Hibarival és Leigh-jel. Tudván, hogy a Mosca csak egy robot, Nario és Hibari összedolgoztak. Végül Hibari maradt teljesen ép, így ő kapta meg a Felhő őrző gyűrűjét.
Borongós kedd éjszaka volt. Délután egyedül voltam, mivel Xanxus végig edzett. Nyolc óra táján lassacskán nyitogatni kezdtem a szemeimet, majd egy vörös szempárral találkozott a tekintetem. Meglepetten néztem a fölöttem térdelő Xanxusra, de nem szóltam neki semmit. Becsuktam a szemeimet, majd nyújtózkodtam egyet, de neki esze ágában sem volt tágítani. Ismét találkozott a tekintetünk, én pedig rövid időre elvesztem a szemei különleges fényében.
- Szép szemeid vannak. - motyogtam.
- Tessék?
- Csak annyit mondtam, hogy szépek a szemeid. - válaszoltam egy kicsit felemeltebb hangon.
- Hallottam. - morogta.
- Akkor mi a fenéért kérdezed meg?
- Szerinted akadt rajtad kívül valaki a világon, aki valami hasonlót mondott nekem? - kérdezte és feltápászkodott az ágyról.
Többet nem szóltam hozzá, inkább a fejemre húztam a takarót és szörnyülködtem a jelenlegi helyzetemen.
Azaz, van egy pasim elvileg, akit nem láttam egy éve és elköltözött Angliába. Aki szerelmes volt belém több mint két hete meghalt, aki pedig tetszik teljesen kezelhetetlen és elméletiekben még meg is akar ölni. Remek.
Az este további részében a szobában maradtam, Xanxus pedig a vendégszobában intézte a a harccal kapcsolatos dolgait a Varia még épen maradt tagjaival.
Már egészen jól éreztem magam, így önállóan is tudtam mászkálni. Mivel nem akartam belezavarni a dolgaikba, így csak csendesen üldögéltem az ágyamon. Kifelé bámultam a sötét ablakra és csak várakoztam. Egyszer csak kövér cseppekben kezdett el esni az eső, majd heves zuhogássá vált.
- Squalo... - motyogtam magamban.
Kikeltem az ágyból, majd a hideg februári estével nem törődve rohantam ki pizsamában az esőre.
Igaza volt Squalonak, az eső tényleg felvidított és a sebemre is gyógyító hatással volt. Leültem az udvaron levő padra, majd élveztem, ahogy a zuhé ömlik rám.
- Igaza volt. Tényleg eső elemű vagyok. - gondoltam magamban.
Már egy jó ideje kinn voltam és felhők is kezdtek szétoszlani. Mivel teljesen szétáztam és eléggé fáztam is, így elindultam befelé.
- Rein, várj! - kiabált utánam Xanxus.
- Mondd. - fordultam felé.
- Tudod, olyan régen el akartam mondani, hogy számomra semmit sem jelentessz. Csak arra vagy jó, hogy általad és a barátaid által egyre feljebb és feljebb törjek. Semmi nem fogott meg benned, csak a tested. És így szétázva mégérdekesebb a dolog, hiszen olyan védtelen vagy. - pillantott rám megvetéssel és gúnnyal a szemében.
- Elég! - kiabáltam.
- Dehogy. Még csak minden most kezdődik. - rántott magához, majd rámvillantotta vakító sárga szemeit.
- Sárga? - akadtam meg egy pillanatra.
- Na mi a baj? Mégsem tiltakozol nekem? Elvégre megvan az a varázsom, amire neked szükséged van. Amire szükséged van, az mind itt van a nadrágomban. - nézett rám elégedetten.
- Viktor, te utolsó undorító szemét. - sziszegtem a fogaim közül.
- Úgysem menekülsz sehova! - kiabált, majd lökött a földre.
Végigfutott a fejemen, hogy amikor először találkoztam Viktorral, akkor is sárga volt a szeme, Xanxus szeme viszont vörös. Ma elég sokáig néztem ahhoz, hogy tisztán emlékezzek az egészre. Viszont Squalo azt mondta, hogy ők ketten ugyan az a személy. Már nem érdekelt, egy utolsó próbaként áltam neki kiabállni, miközben Viktor a ruhámat tépkedte rólam.
- Xanxus! - kiabáltam zokogva.
A bejárat kicsapódott, majd a sötét alak vörös szeme megvillant. Kétségkívül tudtam, hogy ő az. Valahol mindig is ott mászkált az elmém legalján, hogy ő és az, aki megfenyegetett nem lehetett ugyan az az ember.
Közelebb lépett, majd előrántotta a két pisztolyát és Viktor felé irányította. Az ég elemű végső akarat lángok egyenesen célt találtak, Viktor pedig tántorogva hanyattesett. A szemei villámokat szórtak, de nem csinált semmit, csak szó nélkül felállt, leporolta magát és továbbállt.
- Jól vagy? - takart be a fekete a kabátjával.
Csendben bólintottam, majd beburkolóztam a kabátjába és besétáltam a szobába, ő pedig csendben követett. Mikor látta, hogy a kanapén ülök betakarózva kifelé indult, majd hátrafordulva beszélt:
- Megyek és megölöm.
- Ne hagyj itt! - kiabáltam utána kétségbeesetten.
- Én úgysem vagyok nagy segítség számodta. Az utálaton és a harcon kívül senkihez nem értek.
- Nem akarom, hogy elmenj. - motyogtam. - Soha többé nem akarok egyedül maradni.
Alig észrevehetően elmosolyodott, majd visszalépett a szobába. Nagy teljesítménynek gondoltam, mivel Squalo mondta régebben, hogy Xanxus még soha az eddigi életében nem mosolygott.
Becsukta az ajtót, majd hanyagul odadobta hozzám a hosszú pólóját és azt morogta, hogy ,,vedd fel".
Mire magamra ráncigáltam a ruhadarabott, addigra ő már fölöttem térdelt. Nem szólt semmit, csak a megszokott komor tekintetével nézett. Én sem kívánkoztam semmit mondani, mert pontosan tudtam, hogy minden érzésemet ki tudja olvasni a szememből. Egyszercsak hirtelen megcsókolt vadul, akaratosan. Először nem hagytam, de végül engedtem neki és ahogy egyre inkább engedtem, ő is lágyult.
- Úgy tűnik, csak te fogadsz el. - sóhajtotta lemondóan. - Még az a rohadt Vongola-gyűrű sem.
- Nem ez mutatja az emberi értékeket. Nem mindenki az, akinek látszik, minden embernek mást mutatunk meg magunkból. Én ismerem a kicsit szomorkás, gyengédebb oldaladat is, még az embereid csak a kemény és szadista főnököt látják benned.
- És te akkor mi a fenét láttál meg bennem? - ásított.
- Az első találkozásunkkor megfogott benned valami, ami a mai napig nem hagy nyugodni. Hiába tartottam tőled, legbelül biztos voltam benne, hogy mégsem akarsz megölni.
Már többet nem szólt, nem is kérdezett, csak a vállamra dőlve elaludt. Először még kicsit piszkálgattam a haját, de én is hamar elaludtam annak ellenére, hogy az utobbi időben az alváson kívül semmit sem csináltam.