Xanxus mondatai késként fúródtak az agyamba és a szívembe. Nem voltam képes elhinni, hogy ő, aki annyira jól forgatja a kardot áldozata lesz valami seggfejnek.
- Hazudsz. - néztem keményen a szemei közé. - Ha Squalo akar tőlem valamit, akkor nem érdekli mennyire van összeverve, akkor is ide fog jönni és elmondja ő, nem fog téged küldözgetni.
- Ahogy gondolod. - sóhajtott.
- És még valami.. ha mégegyszer megcsókolsz, nem tudom mit csinálok veled.
- Pedig még sokszor tervezem, hogy megcsókoljalak. - morogta, majd fenevetett.
- Most pedig hagyj, hazamegyek magamtól. - löktem odébb és a gondolataimba merülve sántikáltam tovább. Egy ideig még éreztem a hátamon a tekintetét, de amikor megfordultam, már nem volt sehol. Kicsit megkönnyebbültem, és biztos voltam abban, hogy hazudik.
- Squalo nem halhatott meg. - suttogtam halkan.
Már majdnem otthon voltam, amikor megpillantottam egy felém repülő fényes tárgyat. Sikerült előle kitérnem, a kés pedig belefúródott a hátam mögött levő fába. Előhúztam a kardomat, majd óvatosan körbepillantottam, de sehol nem volt senki. Kivont karddal folytattam az utat és szemfüles voltam végig. A levegő csípős volt, biztos voltam benne, hogy -5° alatt volt. Hirtelen egy koppanást hallottam, majd valami éles megvágta az arcomat.
- Told elő a képedet. - húztam ki magam.
Megjelent előttem, egy idióta ruhát viselő, kerek szemöldökű srác négy karddal a kezében és gúnyosan nevetett.
- Ha a hülye Squaloddal olyan könnyen elbántam, akkor te már csak desszert leszel. - nevetett gúnyosan.
- Mi a fenét műveltél vele?! - kiabáltam rá torkom szakadtából.
- Megmutattam, hogy hol a helye. - terült el az arcán egy elégedett mosoly.
- Rohadj meg! - ezzel a lendülettel neki ugrottam a karddal.
Hirtelen kettévált és kétoldalról fenyegetett a kardjával. Rövidebb gondolkodás után rájöttem, hogy ez illiúzió, ahogy Xanxus is mondta. Ez ellen pedig csak akkor nyerhetek, ha visszaszerzem az érzékszerveim fölött az irányítást. Ha ez nem sikerül, akkor nekem annyi.
Amég ő nyugodtan hadonászott a kardjával, én pedig kapkodva hárítottam, gyorsan megvágtam a kezemet, hogy a fájdalom visszarántson a valóságba. Valóban sikerült, és Genkishi már csak a jobb oldalamon foglalt helyet.
- Hogy a fenébe jöttél rá? - nézett rám elképedten.
- Xanxus a mesterem és az edzések előtt elkezdte már a leckét. - válaszoltam undorodva. - Squaloért pedig bosszút fogok állni!
Egyből nekiugrottam, de hátúlról ért egy hirtelen támadás, majd a földön kötöttem ki. Kettőt vágott a kardjával a hátamra, majd nevetve eltávozott.
Innetől már csak a hidegre emlékeztem és arra, hogy fél órát feküdhettem, mielőtt elájultam.
Egy meleg helyen ébredtem. Körülöttem a falak fehérek voltak és valami idegesítően pittyegett. Erőltettem a szememet, de nagyon nehéz volt a fényhez hozzászoknom. Az asztalomon levő naptár arról uralkodott, hogy már négy napja idebenn lehetek.
- Egy kórház? - kérdeztem magamban. - Ja igen, az a szemét Genkishi.
Továbbra is nézelődtem a kórteremben, amikor megpillantottam valakit a helység másik végében, alig ismerhetően tele kötésekkel. A pittyegés is tőle származott.
- Squalo? - suttogtam alig hallhatóan, mire kinyitotta a szemét.
Nagynehezen lemásztam az ágyról és odatérdeltem mellé. Én egy szót sem tudtam szólni, csak sírtam, mire levette a lélegeztetőt és rekedtes hangján kezdett el velem beszélni:
- Miért nem menekültél el előle?
- Sosem menekültem és meg akartalak bosszulni. - szorongattam a kezét.
- Felesleges. Majd Xanxus megteszi. - sóhajtott.
- Miért mondta azt, hogy halott vagy?
- Én kértem meg. Tudom, hogy hogy érez irántad és az csak bekavar, ha te itt töltöd a napjaidat a kórházban. - már nehezen beszélt, így egy pillanatra visszatette a lélegeztetőt.
- Nem kavart volna semmit! De hálával tartozom neked és úgy érzem, hogy kötelességem itt lenni melletted. - motyogtam a könnyeimet törölgetve.
- Voi! Nem ez a kötelességed, hanem az, hogy vidd tovább a kardot, amit adtam neked és válj jó Eső őrzővé.
- De ha nekem az Ég szerepéért kell harcolnom, akkor miért Eső? - csodálkoztam.
- Lehet te még nem jöttél rá, de Eső elemű vagy. Nem hiába adták ezt a nevet azok, akik elneveztek. - simította végig a kézfejemet.
- Felesleges, mert te meg fogsz gyógyulni. - bizonygattam, miközben ő megint a levegővétellel szenvedett.
- Én már nem fogok meggyógyulni. Súlyosak a sérüléseim és a tüdőgyúlladásom is. Az állandó stressz pedig nem tett jót a szervezetemnek. - pillantott rám lemondóan.
- Ne mondd ezt! - kiabáltam rá. - Túl fogod élni és boldog leszel!
Hirtelen éles fájdalmat éreztem a hátamon, majd pedig azt, hogy valami folyik.
- Rein. Légy erős és felejts el engem. Most pedig azonnal jelezz egy orvosnak, mert felszakadt a kötésed. - szólt akadozó hangon.
- Nem érdekel a szaros kötés!
- Rein. Én meg fogok halni, pár percen belül. - mondta két köhögés között.
- Nem! - zokogtam. - Nem fogom hagyni.
- Kérlek, ne mondj semmit, csak hallgass végig. Azt kérem tőled, hogy állj be a Variába helyettem és harcolj, de ne engedd, hogy Xanxus nyerjen. Teljesen tönkre fognak akkor menni az idegei később, te pedig tudom, hogy nem birnád, ha mégtöbb embert kéne elveszítened. Azt nem mondom, hogy amint kijöttél a kórházból egyből legyen közted és a főnök közt valami, mert nem akarok semmit ráderőltetni amit végképp nem akarsz, de én örülnék neki, ha így lenne. - mély levegőt vett a lélegeztetőből. - Szeretném ha a Variával teljes életet élnél.
- Megteszem, csak ne menj el. - szorongattam a kezét.
- Tudod, régebben el szerettem volna mondani neked, hogy szeretlek, de Xanxus érzelmeit - azt a keveset is, ami van - többre tartottam, így nem szóltam neked.
- De én miért nem vettem észre?
- Én azt akarom, hogy ti ketten boldogok legyetek. Nem kell aggódnod, én nem hagylak el. Mindig boldoggá teszlek, amikor az eső esni kezd és erősebbé, amikor gyengének érzed magad. Mindig melletted fogok maradni, örökké. És én ezt a szót komolyan mondom, nem úgy, mint ahogy mások hazudták neked. Köszönöm, hogy találkozhattam veled. - motyogta elcsukló hangon, majd lehunyta a szemeit.
A gépezetek hangos sípolással jelezték a szíve leállását. Abban a pillanatban felpattantam, majd vércsíkot húzva rohantam kiabálva, hogy a főorvos megmenthette. Út közben nekirohantam Xanxusnak és az egyik orvosnak, akik a szobánkba tartottak. Sírva kiabáltam mit sem törődve a felszakadt sebbel. Ahogy eljutott az orvos tudatáig, hogy mi történt, rohant a kórtelembe, én pedig ájultan estem össze. Az utolsó momentum az volt, hogy Xanxus elkap, onnantól se kép, se hang.
Egy kanapén ébredtem. Eléggé nyomott voltam, de sikerült felismernem a mellettem ücsörgő alakot.
Xanxus a kezemet szorongatta és amikor megpillantotta kinyíló szemeimet megkönnyebbült.